Sámáni fám és a szívem parazsa

Gyermekkorom paradicsoma – a nagymarosi nyarak emléke

A történet messzire nyúlik vissza. Egészen az 1980-as évekig, amikor gyermekként sok időt töltöttem a nagymarosi Kapu-hegyen lévő nyaralónkban. Talán az egyetlen igazán teljes gyerekkori emlékeim is odakötnek.

Azon a helyen a szüleim is egyensúlyban voltak, és mi, gyerekek – különösen a bátyáimmal – ott tudtunk igazán felszabadultan játszani. Bicikliztünk, fürödtünk a Dunában, néha vendéglőben ebédeltünk, sütögettünk.

Mégis, a legkedvesebb elfoglaltságom az volt, amikor a telek alján, a szerszámos tároló mellett, a szelídgesztenyefa alatt játszottam. Akkoriban „dzsungellányost” mondtam rá, ma már azt mondanám: kis sámánlányos, boszorkányos játék volt. Képzeletbeli tüzeket raktam, növényeket és rovarokat gyűjtöttem, vagdostam, kavartam. Mágikus főzeteket készítettem, ételeket álmodtam – szent játékaim voltak ezek, még ha akkor nem is tudtam.

Törés és veszteség – az egyensúly elvesztése

Apám árnyékos lényéből csak itt tudtak előbújni a fény morzsái. Közös erdei sétáinkra, vaddisznólesekre, a Búvár zsebkönyves növény- és állathatározgatásokra ma is élénken emlékszem.

Aztán elváltak a szüleim. Anyukám nem bírta tovább apám depresszióját, italozását, és az állandó öngyilkossági fenyegetéseket. Ezzel együtt elvesztettem a nagymarosi nyarakat – és a természettel való kapcsolatomat is. A nyaralót eladták. Éveken át csak minimális kapcsolatot tartottam apámmal, züllött életmódja miatt.

Búcsúvonat – három nő, három generáció

Huszonegy éves voltam, amikor a hír megérkezett: apám a saját születésnapján véget vetett az életének. Búcsúlevelet csak nekem hagyott.

A temetése szokatlanul furcsa volt. Anyukám, apai nagymamám és én – három nő, három generáció – vonatra szálltunk az urnával, ahogyan valaha együtt utaztunk. Elmentünk a nagymarosi telekhez, ami akkorra már nem volt a miénk. Csak álldogáltunk a kapunál, felfelé nem mentünk – a nagymamának már megterhelő lett volna. Anyám végül a kapu melletti rézsűben szórta el a hamvakat. Hazafelé ért utol a hír 2001.09.11-én történt mindez a World Trade Center elleni terrotámadás napján.

A visszatérés

Azóta többször is visszatértem oda. Egy alkalommal még levelet is hagytam a kapun, hogy szívesen megvásárolnám a teljesen elhanyagolt telket. Választ nem kaptam.

Pár hete egy női elvonulásra indultam Szobra. A férjem megkérdezte, hogy elvihet-e randinapra, és javasolta: ha már arra járunk, menjünk el apuhoz is és gyújtsunk egy gyertyát.

Az üveg, a mantratekercs és a gyökér

Az eső ömlött, amikor megálltunk. Méltatlannak tűnt a hely, elhagyott és elhanyagolt, már nem volt benne semmi abból, amit én őriztem róla. Apu szellemének már nincs ott helye – ezt éreztem.

Utolsó látogatásnak éreztem ezt a pillanatot.

Meg akartam őrizni valamit: földet akartam vinni magammal egy befőttesüvegben. Ahogy nyúltam volna a kocsihoz, észrevettem: ahol a hamvakat elszórtuk, egy laposüveg hevert – tele földdel.

Beültem a kocsiba. Előkerült a Nepálból kapott mini gyógyító mantratekercs is, amit nemrég kaptam Garáb tulajdonosától. A Vöröslő Holló csörgőmet akartam elővenni, de helyette a Telihold-csengő került a kezembe. Erősebbnek éreztem. Tudtam ez kell.

Kiszálltam újra. Az eső tovább esett. Apu – a víz sámán – üzen…

És akkor megláttam a gesztenyemagoncot. Először nem hittem el. Azt gondoltam, biztos csak egy gyertyán. De nem – az ősi gesztenyefa utódja volt.

Kihúztam. Nyílegyenes, egészséges gyökerei voltak. Pont beleillett az üvegbe, a mantratekercs mellé. Apu szellemét a palackba zártam – az élő fával együtt. Tudtam: a megújulás megtörtént.

A varázslat hétköznapisága

Útközben a temetőnél is megálltam, elhelyeztem egy szentelt mécsest. Majd továbbmentem: a templomnál épp déli harangszó volt, belül emberek imádkoztak. Aztán lementem a partra – gyerekkorom fürdőzőhelyére. Egy cserép is ott várt a kavicsok mellett.

A varázslat mindig ott van. Természetes, hétköznapi és szent. Ez a Klubom szíve-lelke is.

A kis fa és a szél – a gondoskodás próbatétele

A csodálatos elvonulás után hazaérve egyből megnéztem a kis fát. Ragyogott a cserépben – egészen az első száraz, sivatagi szél érkezéséig.

Estére a levelei megsápadtak. A szél megégette őket. Mély gyász jött fel bennem – és bűntudat is. Milyen kertész vagyok? Miért nem védtem meg jobban?

Aztán megszületett bennem a döntés: elengedem.

Tartottam egy szert. Adtam dohányt a fának, és csak csendesen figyeltem. Talán alvórügyből még kihajt. Eldöntöttem, hogy veszek majd egy új, szép szelídgesztenyefát.

A dobom halála – és valami új születése

Pünkösd hétfőn újabb veszteség ért: a Vöröslő Holló dobom szétszakadt. Ez volt az első dobom – amit az első parázsjárásom előtt kaptam az Égiektől.

A gyász tovább mélyült, miközben éreztem: valami új is születik. Valami véglegesen átalakul. Dobom készítője Merész Pál adta a legszebb mondatokat:

„Az az igazi, hogyha használattól így szétmegy, hiszen akkora energiákat mozgatsz meg, hogy itt a 3D így reagál rá. Ahhoz hogy új legyen, aki most Te Vagy, maga a vàltozás, új dolgok kellenek.”

Néhány nap múlva visszanéztem a kis fára, egy felső rügy duzzadni kezdett. Dohánnyal köszöntöttem – aztán borral is. A remény csillaga felragyott a kis fában. Tényleg valami új születik…

A Szívparázs megszületése női varázslatból

A nyári napfordulón megtartottam az első klubos parázsjárásomat. A dob bőre a tűzön égett el – könnyeimet visszanyelve adtam vissza a szellemvilágnak. Éreztem valami felszabadul bennem, készen állok befogadni az Újat.

Nagyon szép napunk volt: rózsavízzel locsolkodtunk és az elvonuláson készített Aranyméh olajjal kentük és áldottuk meg a méhünket, aztán elindult a máglya és a mágia, a tűz lobbant majd parázzsá szelídült. Férjek és feleségek együtt ugrottak a tűzön át. A parázson gyerekek és elsőjárók is velünk tartottak, melyet nagy megtiszteltetésnek vettem.

A Szívparázs nekem szívügyem – nem a mérete számít, hanem a női szeretet és a gondoskodás fénye, ami benne él.

Reggeli csoda – a kipattant rügy üzenete

Másnap reggel kimentem a teraszra, és ránéztem a szelídgesztenye fácskára, amely mostanra négy vadalma magonc között talált menedéket. A rügye kipattant – és a fa ismét zöldell.

Van élet. Van új élet.
Apám fája élni akar – benne az öröksége, az áthozott és megtartott szellemiség.

Az út még hosszú.
A tegnapi parázs tanítása is az alázat volt.
Másokat tűzön kísérni – áldott, de felelősségteljes hivatás.

A kis szelídgesztenyének védelemre, gondoskodásra van szüksége, hogy fává nőhessen – ahogyan nekem is szükségem van törődésre és öngondoskodásra, hogy bejárhassam a sámánasszonyi utam.

Sikerül-e táplálóvá formálnom családom sámáni, széthasadt örökségét?

Ezt az idő dönti el. Addig is: napi varázslat, napi gondoskodás, napi hit.

A kis fa – Apám Szelídgesztenyéje – most már az én Szívparazsamból táplálkozik, és az utamon a Szív Lángjával haladok tovább.